Nem érkeznek a bejelentések… miért is?
Cikkünk első részében bemutattuk, hogy a visszaélési forródrót globálisan milyen jelentőséggel bír a csalások felderítése során, s bemutattuk azt is, hogy Magyarországon a globális adatokhoz képest milyen alacsony a bejelentési rendszer hatékonysága. Vizsgáljuk meg most azt, hogy milyen körülmények ássák alá egy bejelentési rendszer hatékony működését.
Kenőpénzek, visszaosztások gyakran felmerülnek az üzleti életben, ha a vállalati kultúra elsődleges és kizárólagos fókusza a nyereségszerzés és a kitűzött forgalom bármilyen áron történő elérése, és nincs elegendő hangsúly a profit termelő tevékenység mellett az etikus működés fontosságán.
Sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy a visszaéléseket bejelentők gyakran válnak hamis vádak és megtorlás céltáblájává, és nem egy esetben fordul az elő, hogy még a munkahelyüket is elveszítik.
A munkavállalók általában hanyagolják a visszaélési forródrót használatát, ha tanúi a felső vezetés etikus üzleti működéssel szemben tanúsított közömbösségének. Ha azt látják, hogy a menedzsment „bünteti” a bejelentőket, a vállalat alsóbb szintjein egyértelmű az üzenet: „Törődj a magad dolgával, ne tegyél fel kérdéseket, és hajts fejet, ha meg akarod tartani az állásod.”
A menedzsment tipikusan csak akkor gondolkodik el, hogy miért nem jelezte senki a visszaélést, amikor egy hatósági eljárás során kerül feltárásra a szabálytalanság. A válasz nagyon egyszerű. Ha egy cég (szó szerint) minden áron – az etikai normákat is feláldozva – csak nyereséget akar termelni, és a munkavállalók értékelésének, netán fizetésének is ez a kizárólagos alapja, az a vállalati kultúrában a szabályok folyamatos megszegéséhez vezethet.
A visszaélési forródrót értelmetlenné válik, amint a munkavállalók bizalma megrendül abban, hogy a menedzsment a bejelentés alapján meg fogja tenni a megfelelő lépéseket.
Bár a bejelentő rendszerek célja a visszaélésszerű magatartások azonosítása és javítása, önmagukban egyáltalán nem garantálják a sikeres, hatékony és megbízható prevenciós programokat. A bizalom az elsődleges meghatározó tényezője annak, hogy egy munkavállaló megteszi-e a bejelentést vagy sem.
Az, hogy a menedzsment egy csalásvizsgálatot követően „kiplakátolja”, hogy létezik visszaélési forródrót, önmagában még semmin nem változtat. Ezek a „húzások” a munkavállalók szemében sokkal inkább minősülnek szemfényvesztésnek, mintsem komolyan átgondolt intézkedéseknek.
A szervezetek vissza is mérhetik a bejelentési rendszerek használatát, azonban a számok nem mindig adnak megbízható képet. A bejelentések alacsony száma számos esetben inkább a bejelentési programba vetett bizalom hiányát jelzi, mintsem azt, hogy a munkavállalóknak nincs mit bejelenteniük, azonban ez mindig a konkrét körülmények vizsgálatával állapítható meg pontosan.
